Bonaparte Napóleon egy nagy történelmi alak, amellett nemzeti szimbólum (a franciák számára), sőt hős hadvezér és egy egész korszak jelképe is az európai történetírásban. Életét és háborúit tanítják ma is a világ gimnáziumaiban, mondhatni életútja a kultúránk részét képezi. Értékelése ugyanakkor árnyalt: egyszerre tekintjük zseniális hadvezérnek egy önhatalmú diktátornak. A csatatereken viszont nem akadt párja és legyőzője, a korszak legjobb katonai stratégája volt, amit még nagy ellenfelei is elismertek, például az angol Athur Wellesleym a porosz Glebhard von Blücher és az orosz Mihail Kutuzov. Élete 61 csatájából 54-et megnyert és 15 éven keresztül uralta országát, mi több szinte egész Európát.
Ugyanakkor emberként maga is gyarló volt, gyakran akadtak dührohamai, sokszor hozott rossz döntéseket és nem bizonyult túl jó emberismerőnek sem, hiszen gyakran árulták el azok, akikben megbízott. Családtagjait ültette magas pozíciókba és önfejűen vezette országát. Mégis neki köszönhető a Code Civil megalkotása (mely a kontinens első haladó szellemű és felvilágosult polgári törvénykönyve volt) a Francia Nemzeti Bank létrehozása, a francia forradalmi eszmék törvényesítése és egy konkordátumot megkötése is a Vatikánnal, mely rendezte hazája kapcsolatait a katolikus egyházzal.
Ridley Scott, 86 éves brit rendező most megjelent filmje, a Napóleon a sárba rántja az egykori császár alakját: egy ösztön-lénynek láttatja, aki a csatatereken és az ágyban is állatként viselkedik. Scott filmjében a nagy francia hadvezér felesége bábja, aki mindent a nője kedvéért tesz, mondhatni egy motyogó, gyermeteg és debil szociopata.
A történészek a film legelső megjelenése óta jelzik számtalan fórumon a film pontatlanságait, történelmietlenségét, a csaták elnagyolt és hiteltelen bemutatásait és Napóleon egyoldalú megjelenítését. Mindezzel csak egyetérteni tudok és bár nem számítok a korszak szakértőjének, egyszerű gimnáziumi történelemtanárként is látom a mű rengeteg csúsztatását és milliónyi hiteltelenségét.
Az ellen is csak tiltakozni lehet, hogy Scott személyes indíttatásához - mely szándékosan akarja besározni és nevetségessé tenni a franciák büszkeségét - egy sok millió dolláros szuperprodukciót használ fel, kicsinyes módon alkalmazva a filmet egy teljesen privát látásmód megerősítéséhez. Lehet, hogy ő személy szerint ilyennek gondolja Napóleont és fütyül arra, hogy a történettudomány más Napóleon-képet formál meg a világ történelemkönyveiben, ám vissza is él a filmje kínálta lehetőségekkel és milliókat befolyásol alkotásával, akik mind elhiszik neki a film üzeneteit.
Kétségtelenül Scottot segíti, hogy a film nagyon sokszor tényleg látványos és tehetséges színészek szerepelnek, benne, mint Napóleon bőrében Joaquin Phoenix és a felesége Josephine karakterében Vanessa Kirby. Sajnos ők is eszközei csupán az öregségére önfejűvé vált rendezőnek, aki talán angol gyökerei miatt tiporja meg a legendás francia hadvezért, miközben a brit Wellington herceget valódi erényekkel láttatja (Rupert Everett alakításában). Mindez nagyon kicsinyessé teszi erőlködését és szánalmas színezetet ad törekvéseinek.
Szomorú, hogy a filmipar egyéni célok kiszolgálója lett és nincs már kontroll a megjelenő alkotások felett. Reméljük, hogy készül még a világ legnagyobb hadvezéréről méltóbb és valósághűbb alkotás is. Addig marad a történészek tiltakozása és Ridley Scott felsőbbrendű kézlegyintése a történelmi hűségre.
