Az államalapítás ünnepe az európaiság ünnepe is, hiszen 973 március 24-én Géza fejedelem követei, a korabeli Európa csúcsvezetői előtt kérelmezték befogadásunkat Európa keresztény államai közé. Mindez Quedlinburgban történt, ahol I. Otto császár mellett jelen volt VI. Benedek pápa követe és a bizánci uralkodó (I. Jóannész) megbízottja is (számtalan más európai uralkodó mellett).
Akkoriban a fontos német városban megjelenő 12 magyar főúr (és követ) egyértelműen letette voksát az európaiság mellett. Géza fejedelem és udvartartása elhatározták, hogy a sztyeppei, nomád Ázsia helyett a keresztény és letelepedett Európát választják. Géza követeinek ünnepélyes bejelentését egy egész sor intézkedés követte. A Német-Római Császárság megindította a hittérítők Magyar-honba küldését és európai "tagfelvételi" procedúrát, melyet később az utókor államalapításnak nevezett el. Géza fejedelem 997 február 1-én elhunyt, a hatalmat pedig alig 21 éves fiára, Vajkra hagyományozta, így a folyamatot már ő fejezte be (az európai mintájú egyházi és világi közigazgatás kiépítésével vagyis püspökségek, vármegyék megteremtésével).
A fiatalember ekkor már megkeresztelkedett és megházasodott európai uralkodóként és nem mint sztyeppei fejedelem foglalhatta el méltó helyét a magyarság élén. Alig három évvel később kapott a pápától koronát a császártól pedig lándzsát és lett 1000 karácsonyán a magyarok királya (Székesfehérvárott), mégpedig egy hivatalos koronázási ünnepség keretében. Felesége a bajorországi Liudolf Gizella nem akárki volt: Civakodó Henrik bajor herceg lányaként és II. Henrik német-római császár testvéreként a korabeli Európa egyik legfontosabb úrhölgyének számított. Ekkoriban minden jel arra utalt, hogy a magyarság egy erős, európai hatalom lesz.
Ugyanakkor kezdetét vette egy másik folyamat is, mely a mai napig tart: az ázsiai gyökerekhez való vissza-vissza kanyarodás állandó polémiája. Ennek első jelét Koppány felkelése adta, aki magának követelte a fejedelmi széket, hogy utána lerázza a kereszténységet népéről. Koppányt német segédhadakkal győzte le István, de halálát követően is vissza-vissza tért a pogányság: 1045-ben például kirobbant a Vata-féle lázadás. Ezt a pogány felkelést csak I. András tudta leverni 1046-ban, de 15 évvel később, 1061-ben Vata fia újabb keresztény-ellenes lázadást indított.
Az Árpád-kor után, az 1526-as évvel kezdődő (és egészen 1699-ig [karlócai békéig] tartó) török idők hoztak olyan eseményeket, melyek újra a ázsiai önkényuralomhoz való csatlakozást tették lehetővé. Ez volt a három részre szakadás kora, amikor a magyarság egy része a török despotizmust választotta. Török-barát politikát folytatott Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és később a XVII. század végén Thököly Imre is. Az előbbi két vezető mint erdélyi fejedelem, utóbbi pedig mint a felvidéki kuruc fejedelemség megalapítója. Ezekben az időkben nem a keresztény Európát, hanem az iszlám keletet szolgálta a magyarság egy része.
Aztán jöttek a modern idők, a XX. század és hazánk népe időről időre a "két pogány" valamelyikét választotta: hol a nácizmus hol a kommunizmust. Volt hogy kényszerből, volt hogy önként de ezek az ideológiák határozták meg történelmünket a XX. század első felében. Sajnos nem az európai demokrácia útján jártunk 1919-ben a tanácsköztársaság véres napjaiban, aztán a fehér-terror idején (1919-1921) és a Horthy-korszak nyugat-ellenes évtizedeiben sem, főleg azt követően, hogy az európai demokráciát ellenségének tekintő Adolf Hitler oldalára álltunk Gömbös Gyula vezetésével már 1933-ban (és utána is végig a II. világháború alatt).
Később, a háború után jöttek a kommunista évek és mi a Szovjetunió érdekszférájába kerültünk közel fél évszázadra (1945-től 1990-ig). Ekkor ismét Európa és a nyugati demokráciák lettek az ellenségeink. A szovjeteket szolgáltuk és benne az orosz nagyhatalmi törekvéseket. Jött szerencsére a rendszerváltás, majd 2003 április 12-én a népszavazáson megjelentek 83%-a az Európai Unióhoz való csatlakozásra szavazott. Beléptünk a nyugati szövetségekbe (NATO, EU), de megindult egy belpolitikai folyamat is, mely az ázsiai régióhoz való kapcsolódást kezdte erősíteni.
Most új korszak kezdetére értünk, a világ megint két pólusra szakadt: egyiken a keleti diktatúrák állnak (Kína, Oroszország, Észak-Korea, Irán ... stb) a másik a nyugati demokráciák sorakoznak (Észak-Amerika és Nyugat-Európa). Minden országnak döntenie kell hamarosan: megerősíti tagságát abban a szövetségben, ahol éppen van vagy kilép onnan és a másik táborhoz áll. Történelmünk során eddig többnyire rosszul döntöttünk, ennek eredménye látszódik aprócskára zsugorodott országunkon is, mely hajdan (pl a Hunyadiak idején) Európa egyik legjelentősebbje volt.
Vajon most hogyan fogunk dönteni? Hová fogunk állni? Fontos és aktuális kérdés ez augusztus 20-án, európaiságunk ünnepén.
