" ... A 300 megtekintése mi másra késztetne egy ókortörténészt, minthogy megvizsgálja, ki miért készít mozit pont az antikvitásról. Az indíték sokféle lehet, de a háttérben mégis valamilyen aktuális problémára keresik – igencsak eltérő színvonalon - a választ. A 300 éppen ezért különbözik elődeitől. Nem a történelmet filmesíti meg, hanem egy képregényt. Ami persze következményekkel jár.

Vannak történetek, amelyeket újra meg újra el kell mondani. Elmondani azért, hogy minden generáció megismerkedjék velük, de azért is, hogy minden generáció elmesélhesse, ábrázolhassa őket a saját eszközeivel. Az el nem mondott történetek feledésbe mennek, velük együtt hőseik is, és az a tanulság is, hogy egykor lehetett másképp is élni, mint ma, kényelmes, civilizált, de kevés nagy történetet teremtő korunkban. Ha egy filmrendező ókori történethez nyúl, annak többek között ez lehet az oka.

A Miller-féle 300-zal pedig egy ókortörténész számára az a gond, hogy a szerzőnek fontosabb a saját, Hérodotosszal nagyon nem kompatibilis víziója, mint a thermopülai csata okai, lefolyása és a mögötte álló társadalom és kultúra történeti hitelessége. Miller Sin City szellemiségét vetíti vissza görög-perzsa háborúk idejébe, és olyan szuggesztíven, hogy a felkészületlen olvasó nem is érzékeli az anakronizmust.

Amúgy ókori témához sokféleképpen lehet nyúlni. Cocteau Orfeuszában motoros gorillák kísérik a halált, és a főhős nem szerelméért, hanem a (nőnemű) halálért vállalja az alvilági utazást. Az író bátran és autonóm módon nyúlt a mitológiához. Ezzel a görögök példáját követte. Euripidész például a Helené című drámában nem kevesebbet állít, mint hogy Helené nem is járt Trójában. Agamemnónék tévedésből, egy ködképért (mai nyelven klónért) vívták meg az egész háborút. Sejthető, hogy a szerzőnek mi lehetett a véleménye saját korának esztelen vérontásáról, a peloponnészoszi háborúról. A Trója filmváltozatának olykor bumfordi dramaturgiai „újításait” ezért viseltem türelemmel. A Nagy Sándor ehhez képest még hűséges történelmi tablónak tekinthető. A homoerotikus szálnak a sajtóban botrányként tálalt kiemelése csak azt bizonyítja, hogy a történeteket bizony nem mesélik el elég gyakran, és az újságírók ritkán olvasnak Plutarkhoszt.

Azt hiszem, Zack Snyder filmjét igen előkelő környezetbe helyeztem. Ezzel persze még véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a 300 összemérhető Fellini, Cocteau vagy akár Terry Jones munkáival. Csak azt, hogy az ókorról filmet csinálni nem elavult dolog, nem kevés akadémikus beavatott köldöknézése vagy feltétlenül kereskedelmi célú gagyi. Ami miatt a 300 rossz érzéssel tölt el, az az, hogy tényleg az, aminek látszik: mozgóképesített képregény. Ez nem csupán az egyes beállításokból (például a halott spártai király képe tökéletesen azonos Frank Miller megfelelő lapjával) és a film szín- és formavilágából látszik. Ilyen műanyag Hellasz létrehozatala óriási mesterségbeli tudásról árulkodik. A baj az, hogy a figurákat is képregényből vágták ki ollóval. Egydimenziósak. Hogy mást ne mondjak, az sem derül ki, miért mészároltatja le magát egy egész hadsereg. A film bemutatójához mellékelt szóróanyag szerint időt akarnak nyerni, amíg a görögök sereget gyűjtenek. A történelemkönyvekből ilyesmire emlékezhetünk (amúgy nem feltétlenül helyesen), de a filmből ez nem derül ki. Sőt, éppen ellenkezőleg. A háromszázak halála előtt a spártaiak egyáltalán nem akarnak segítséget küldeni, hanem parancsmegtagadásukért büntetés várna rájuk, ha hazatérnének. A film elején a király azt mondja (az érthetetlen módon zombiként ábrázolt) ephoroszoknak, hogy 300 fős seregével meg tudja állítani a thermopülai szorosban a perzsákat. Vagyis nem meghalni ment oda. Akkor viszont miért halt meg? Mit értett azon, hogy győzni fog? A film utolsó mondata ezt ugyan elmagyarázza az összezavarodott nézőnek, de mit tegyünk, ha a hősök jelleméből semmi ilyesmire nem következtethetünk, mivel nekik olyan nincs.

A 300 legnagyobb része egy filmre komponált vérfürdő. A spártaiak fegyverzete hiteles, a phalanx mozgása nem. A perzsák oldalán viszont rákollójú szörnyek és más fantasy-figurák tűnnek fel. Ezen a ponton jöttem rá, hogy itt voltaképpen A Gyűrűk Uragörög adaptációját látjuk (a jósjelenetben egy tusfürdőreklámba illő klippel). A film azoknak készült, akik számára Xerxész vagy Sauron ugyanolyan fantasy-hős, mivel történelmi ismereteik nem terjednek ki a perzsa birodalomig. Ez magyarázza, miért válik az áruló Ephialtészból Snydernél (és Millernél) Gollamra emlékeztető szörnyalak.

Egyik volt hallgatóm a bostoni egyetemen tanít. Mesélte, hogy az ókortörténet-előadások kezdetén hallgatóival együtt megnézte aGladiátort. Az amerikai egyetemistáknak ugyanis elképzelésük sincs a római birodalomról, mivel ennél fontosabb dolgokat sem említettek meg számukra a gimnáziumban. És a Gladiátor – tévedéseivel együtt – alkalmas arra, hogy kiindulópontul szolgáljon egy egyetemi előadáson. Aztán persze kezdődik a valódi oktatás. Snyder filmjét, gyanítom, még ez a kolléganő sem fogja ajánlani diákjainak.

A 300 történelmi tévedéseit nem részletezném hosszasan, mivel ez valójában nem történelmi film, és a céljai közt nem szerepelt, hogy annak látsszék, de az ókortörténész azért mozinézőként is kikívánkozik belőlem: a koraszülött gyerekeket sohasem dobálták le semmiféle szikláról. Plutarkhosz, akit rendszeresen félrefordítanak, csak annyit mond, hogy kiteszik őket a Taügetosz-hegység „Kitevés helye” nevű völgyébe. Ott bárki magához veheti és felnevelheti őket. Ephialtész nem volt spártai, és különösen nem torzszülött. Thesszaliából származott, éppen ezért ismerte jól a Thermopülai szorost elkerülő ösvényt. A háborút túlélte, és mivel a görögök vérdíjat tűztek ki a fejére, emigrációban halt meg. Az ephoroszokat évente választották Spártában, és nem alkottak valamiféle szektát. Feladatuk a királyok ellenőrzése volt. Spártában nem létezett olyan tanács, mint a filmben. A vének 28 tagú testületét a két király egészítette ki harminc főre, de olyan athéni típusú viták, mint ebben a moziban, nem fordulhattak elő. Asszony pedig még véletlenül sem mondhatta el a véleményét idegen követek fogadásakor vagy a vének tanácsában. A perzsák, így Xerxész ábrázolását hagyjuk, ahhoz nem kell ókortörténésznek lenni, hogy érezzük, itt valami nem stimmel. A harci orrszarvú azért még így is sok volt. Arra már inkább a magyar változat valamennyi munkatársának és a sajtó jeles képviselőinek figyelmét hívnám fel, hogy a főszereplő neve Leónidasz, hosszú ó-val, ami a görög ómegának felel meg. Egy görög ugyanis csak ebből tudhatta meg, hogy az öngyilkos hajlamú királyt az oroszlánról (görögül león) nevezték el szülei."